Antológia, újjászületett, keresztény szerzők írásaiból
(versek, prózák, versprózák)

Lukács receptet ír

A szavakért hetekig kutattam,
aztán leírtam mindazt ami fontos:
Theofilus, neked küldöm a tekercset,
én, Lukács, az orvos.

Leírtam mindazt mi rájuk tartozik,
rájuk és rám, egy nem zsidóra:
láttam a korszak röntgenleletét
mielőtt megáll az óra.

Összegyűjtve tartom receptjeim,
amivel Egyiptom orvosa henceg,
de a végső receptet elküldöm neked:
fogadd örömmel a tekercset.

Kutattunk reggel, és este kutattunk
az egyiptomi sivatag szemetében:
néha megleltünk valamit,
aztán kiderült, talán, mégsem.

Patkányok és sakálok jártak körbe,
ahogy kezünkben mozgott az ásó.
Ami lent volt, felszínre került,
aki elől volt, lett a hátsó.

És a napon végül betűk ragyogtak,
szikráztak, ahogy hozzáért a kezünk.
Hogy elérjük őket, mélyre kellett ásni,
mégis mindig hozzájuk érkezünk.

A főiskolámon ma mindenki megtért,
a lelki térképek ott voltak kiterítve:
néhány nagyváros romjára emlékszem,
mintha láttalak volna, de nem, mégse.

A főiskolámon ma prédikálni kezdtem
lábbal nem érintett korokról,
kiterített térképen sétáltam körbe,
mint bármelyik teológus doktor.

A főiskolán ma becsuktam a könyvet,
és azt mondtam a diákoknak vége:
külső és belső térképek mögöttünk,
újra kezdtünk mindent az utcára érve.

Egy ember keresett fel a múltkor,
formát adott az éteri betűknek,
panaszkodott a gépre és vevőkre,
panaszkodott: „nem megy az üzlet”.

Jogász vagyok, és mondtam Guttenbergnek,
nem földi kincs a felfedezése,
de múltak a hetek, és nem tudott fizetni,
sem időben nem tudott, sem késve.

Szegényen halt meg végül, de adott
új formát, új teret a szónak,
a gépen kinyomtatott Írást
hirtelen fellapozta a holnap.

A tereken hemzsegnek a könyvek,
tudományba burkolt hazugságok.
Sivárak az utcák Babilonban.
Feketébe öltöznek a lányok.

Viszonylag pontosak a tények,
viszonylag jók az erkölcsi normák,
viszonylag pontosak a számok,
viszonylag mennek együtt az órák.

Egy szép napon – mondja az Írás -,
megállnak a bölcsek s az órák.
A nem létező percek porai,
a várost gazdagon teleszórják.

Vigyétek levelem Ázsiába,

hol az ágakon ágak nőnek,
hol a bűnökön bűnök nőnek.
Hiába szóltam néktek, jaj, hiába,
vigyétek levelem Ázsiába!

„Te Galatáknál született menyasszony!

Rekedten a bortól, a lelki imától,
lábad a szőlőn tiporva táncol.
Anyáddá lett a parázna asszony,
Galatáknál született menyasszony.”

Levelem ütődik levelekhez.

Hullik a fagyöngy, az én és az én,
betűk futnak a fák gyökerén,
eskoli méretű gyümölcsnek kedvez.
Levelem ütődik levelekhez.

Követtük a Mestert reggel és este,
északra és délre követtük,
követtük a folyón innen és túl,
a térképről lesétálva követtük.

Aztán éreztük, hogy megállt a nap,
kívül nem állt meg, de bennünk megállt,
úgy tűnt vége a történetnek:
a történet minket kitalált.

És lassan-lassan szivárogtak a hírek,
a könyvlapokról át a könyvlapokra,
úgy mondták, köztünk van a Mester,
fölbukkant, eltűnt napokra.